Galgoţiu színpadra idézi a halált,vagy ha pontosabban szeretnénk fogalmazni, akkor a romlást, a lemálást, egy elkerülhetetlen bomlási folyamatot: lassan és csendesen, apró rezdülésekben. E bomlásnak a Vadásztársaság estében nincsenek kimondott külső jelei: nem omladozik a kárpit, nem esik darabokra a bedöltött csempekájha, hanem sokkal inkább a személyiség esik szét darabokra. Both András díszlete a befele dölt falakkal, a medöltött tűzhellyel, a jelzésszerűen megmutatott erdővel egyszerre keltik az összeomlás érzését és valahogyan a libegés látszatát. A bomlás belülről fakad, a személyiség legmélyéről és kiegészül a beesett szemek, az elmosódott arc rángásával, a mozdulatok szaggatottságával. Emlékezetes pillanat az előadásban Anna, a szakácsnő (Györgyjakab Enikő) arctól- arcig rohanása és az ezt követő borzalmas ijedtség, mely mintegy felismerésként torzítja el arcát. Talán a „századvégi társaság” legtisztább tagja Anna, hiszen ő az, aki minden máztól mentes, aki legőszintébben szembesül a „romlandósággal”.
Bernhard Vadásztársaságában, Dragoş Galgoţiu kolozsvári rendezésében ötvöződik a teatralitás a nosztalgiával és a haldoklással. Péter Hilda Tábornoknéjában egyszerre láthatjuk az arisztokratikus sznobéria tipikus mozdulatait és ezen gesztusokat átitató betegességet, amely sok esetben idegbajos kacajba fordul át. Minderre csak ráerősít az elmosott rúzs és a beesett szemek látványa. Teljes ellentét feszűl a párizsi szalonok méltóságteljes ruhája (Doina Levintza jelmezei) és viselőjének arca, mozdulatai közt. Bíró József Tábornoka is szélsőséges figura, egy radikálisan erős diktátor elborult elmével, ugyanakkor sérült és sérthető fizikummal. E két központi karaktert némileg ellensúlyozza a többnyire háttérből érkező groteszk bájjal rendelkező „csoport”. A két miniszter egyszerre chaplinesen nevetséges és arisztokratikusan szánalmas alak, a magyar operettvilágból ismert monoklis- grófos figura. Molnár Levente és Sinkó Ferenc Miniszterei játszadoznak a halállal, bohócként folytják meg egymást a telefonhuzallal, összeesnek és talpraállnak. A Herceg és Hercegnő, Galló Ernő és M. Kántor Melinda játékában tipikusan múlt századeleji babaszoba játékai elevenednek meg: a piruettező balerina és az őt megmentő herceg.
Az önmaga szellemi és társadalmi valóságába bezárt társaság moralizáló,filozófáló kritikusa az Író alakja, aki nemcsak egy bizonyos kor és társadalmi réteg fölött mond ítéletet, hanem az ezzel együttjáró attitűd halálát, vagy legalábbis haldoklását igyekszik tudatosítani. Dimény Áron Írója nem fölötte áll a vadásztársaságnak, hanem benne van. Csehov-i szereplőket megidéző dekadens, a már befutott valamint a megnemértett iró alakját hozza, Trigorin és Trepljov alakösszevonása érződik a Vadásztársaság Író- alakjában, és ennél sokkal több is: szenvedője, ugyanakkor létrehozója egy haldoló operettnek(?).
Tizenegy szarvasagancs, tizenegy szereplő: mindannyian trófeák „legszebb vadászházaink egyikében, a külvilágtól tökéletesen elvágott vidéken”...
Dragoş Galgoţiu előadásába - mely operett, tragédia és komédia egyszerre- tükörként működő fém- sétányon érkeznek a szereplők, a szöveg, amelyet mondanak, lekövethető a gesztusokban, mintha a szövegmondás és testjáték követné a Bernhard-i dráma (líra és próza is egyben) sórtöréseit, kiemeléseit. A látvány precíz és magávalragadó, ugyanakkor disszonáns is. A Strauss keringők, az Oszták- Magyar Monarchia udvari báljainak könnyed és romantikus zenéi, itt finoman becsempészett disszonanciával csendülnek fel. A csillárba, a kecses gyertyalángot imitáló égők mellé, nagyteljesítményű, kirívó izzó kerül, amelynek falfehér fénye az addig kiegyensúlyozott teret is megbomlasztja.
E végletes teatralitásban, az operettek látszatvilágát megidéző „reálban” a „szuvakkal” belülről, láthatatlanul romló és lassan eltűnő erdő képe lehet a legtalálobb hasonlat mindarra, ami a vadásztársaságot, a felszín alatt lassú haldoklásra, biztos halálra ítéli. A fehér madarat esetlenül eregető, önmagára gesztusokat erőltető, a vörös selyem- függöny előtt látszatot teremteni próbáló Tábornokné hasonmása (Varga Andrea) vagy az Író hasonmásának (Köllő Csongor) első jelenetbeli megnyilatkozásai mind- mind a feltartóztathatatlan romlást, szétesést idézik meg.
A vadásztársaság szereplői, tagjai végül mintegy operett- relikviaként, tárgyá minősült viaszbabaként állnak rá a „tükör- sétányra”. Dragoş Galgoţiu rendezésének legnagyobb erénye, hogy a halált nem meghalásként, hanem értelemvesztettségként, bomlásként és a látszat málásaként állítja színpadra.
Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház
No comments:
Post a Comment