Interferenciák négy felvonásban

I. felvonás, Ivanov

A budapesti Katona József Színház Ivanov előadása lecsupaszított, a szó pozitív értelmében egyszerű előadás. Egyszerűségét az emberi kapcsolatok, viszonyok középpontba állítása adja, azon rendezési koncepció, amelyben minden „bravúros” megoldás nélkül bomlik ki a csehovi figurák sorsa. Nincs atrakció, mint ahogyan Ivanov (Fekete Ernő) életét is a totális értéktelenség, az unalom és az ebből eredeztethető őnsajnálat tölti ki. Az előadás díszlete (Khell Zsolt munkája) is erre erősít rá: régi, posztkommunista kultúrotthont imitáló tér, üres falak, néhol rideg faburkolat. Lehetne raktár is, az elhalt vágyak, álmok, a kiégett élet raktára. Mindez a korántsem reményteljes kép ugyanakkor szánalmasan nevetséges. Ascher Tamás Ivanov rendezése a fizikai és szellemi bukás pillanatában ragadja meg a drámát, de nem nagyítja fel Ivanov szenvedését, ellenkezőleg, szatirikusan kezeli. A komikum mondhatni adja magát, hiszen a fukarság (Csoma Judit Zinaidája), tetszelgés (Szirtes Ági Babakinája), unalom és önsajnálat- néhol önsajnáltatás- magában hordozza a komikus szituációt. Ascher ki is használja a lehetőséget, átfordítja őket helyzetkomikumba, amely ugyanakkor őrzi az érzés eredeti tartalmát: a zsigerből jövő elveszettségérzést, ha nem sikerül visszaszerezni a kölcsönadott pénzt; a tetszeni vágyást és az önválságot. Emlékezetes pillanat amikor Ivanov az olvasólámpa fényénél járkál félmesztelenül, minden erotikától mentesen láthatunk egy fiatal életúnt vesztest. Ehhez hasonló, őszinte pillanat Anna (Tóth Ildikó) és Ivanov dűhből, a lemondás érzésébe torkolló, közös cigarettázó jelenete.

A bonyolult emberi érzéseken és játszmákon túlmenően a budapesti társulat előadása más irányban is megfogalmazza a maga kritikáját, nevezetesen a problémákat érteni vélő értelmiségi magatartást is kritika alá helyezi, kiemelve annak komikus helyzetét (Máté Gábor Sabelszkij grófja). Ascher Tamás rendezésének díszlet- és jelmezhasználata (’60-as, ’70-es éveket idézi) ugyanakkor a társadalmi színtű tehetetlenségre is felhívja a figyelmet.

II. felvonás, Glückliche Tage

A tehetetlenség érzése bizonyos értelemben Samuel Beckett Ó, azok a szép napok drámáját is áthatja. Ebben az esetben leginkább a tehetetlenség elfogadásáról és a sajátos helyzetből származó apró őrömök felkutatásának érzéséről beszélhetünk . Ezt teszi Winnie (Stief Magda) is, aki mellkasig a földbe „ásva” örül egy hangyának, énekel és csak beszél, mintha a beszéd tartaná életben.

Sven Grunert Beckett rendezésében (Kleines Theater- Kammerspiele, Landshut) Winnie kiszolgáltatott: beszippantja a föld, a számára kiszabott idő is a végéhez közeledik. Ebben az „utolsó előtti időben” Winnie nem tehet mást, mint múltat idéz, imádkozni próbál és reményteljesen rácsodálkozik mindenre, ami még éltetőleg hathat. Stief Magda Winnie-je a belenyugvás érzését sugallja, mindezt magátólérthetődő természetességgel teszi.

Helmut Stürmer díszlete nem süppedő homokot használ, hanem annál sokkal masszivabb és szorítobb agyagtégla- porondot. A felfüggesztett köralakú tér és annak alsó részén elhelyezett mindenféle lomtárgyak egyszerre engednek asszociálni a mélységre és magasságra, azaz a földire és az „azon túlira”. A háttérben vetített mozgó felhők nem annyira az idő múlását hivatottak ábrázolni, mint inkább a rögzítettséget, az állandóság nyomasztó érzését. Ebben a megállt időben mégis van valami rend, Winnie belső rendje: csergőórára ébredés, fogmosás, szépítkezés és egy társ. Willy (Robert Spitz) kevéssé mutatkozik mégis jelen van, halljuk mordulásait, látjuk kinyújtott kezét, de legerőteljesebben Winnie teremti meg társának jelenétét. A beckett-i szereplő hol élő, hol csak megidézett figura.

A Kleines Theater előadása mindennemű derűlátása mellett egy kérdésre sarkall: valóban az abszurd fogalma az, amivel leginkább megragadható a 21. századi élethelyzet?

III. felvonás, Me acordaré de todos vosotros

A madridi Teatro de La Abadía Emlékezni fogok mindnyájatokra című előadása hangvételében és a színházi megoldások tekintetében is teljesen különbözik az előző előadások szemléletétől. Ana Vallés rendezésében valódi „örömszínházat” láthattunk, hiszen a spanyol társulat produkciója a maximális életszeretetről beszél a nonverbalitás, tánc és zene nyelvén. Az improvizatív előadás csak annyira rendezett amennyire az emberi érzések, tapasztalatok és emlékek rendezettek tudnak lenni. Ana Vallés csak formát ad az előadásnak , melyben a színészek mintegy önmagukat játszák, saját érzéseiket és emlékeiket hozzák felszínre. A képekbe íródó intenciók így sokrétűek és dinamikusak lesznek. Mindez elmondható az előadás nyelvezetéről is. A különböző műfajokat, művészeti formák az előadásban nem széttartanak, hanem szervesűlnek, egységes összművészeti alkotás jön létre. Megelevenednek képek Fellini, La dolce vita című filmjéből, Edith Piaf sanzonjai, a ’70-es évek spanyol és olasz tánczenéi csendülnek fel, mondat-töredékek hangzanak el Shakespeare, Oliver Sacks szövegeiből. A játék spontaneitása miatt könnyednek tünő előadás mégsem egy könnyű műfaj. Az előadás nagy feladatot mér a színészre: fontos szerephez jut a hang, a test és a mozgás. Emlékezetes Lola Manzano Marcellot csábító dala, vagy Cristina Arranz Babája, ahogyan Markos Marin vagy Rafael Rojas tánca is.

Az Emlékezni fogok mindnyájatokra olyan előadás, amely a nézőt is az előadás alkotójává avatja, nem is tehetünk egyebet ezen kavalkádban, mint hagyni magunkat belesodródni a játék forgatagába.

IV. felvonás, Garden of forbidden loves

A tiltott szerelmek kertje esetében nehezebben sikerül a nézőnek közelférkőzni az előadáshoz. A Yolande Snaith rendezte/ koreografálta táncszínházi előadás lényegében három részes mozgásra írt költemény, amely két színpadi előadásból és egy közbeékelt filmből áll. A végzetes hang kertje (Garden of Deadly Sound), az Abroszkert (film,Tablecloth Garden) és a Tiltott szerelmek kertje (Garden of forbidden loves) három különálló előadást képez, még akkor is, ha egy előadás három részeként látjuk. Az előadások közötti kapcsolatot az Anya figuráján (Yolande Snaith) kívül csak a koreográfus sajátos mozgásszínházi nyelve jelenti, hiszen a második részként látott film teljesen disszonánsként hat az előadás egészére. Nem a film tartalma- hiszen izgalmas térhasználatán túl a mozgáselemek is jólkomponáltak- a zavaró, hanem az élő produkció megszakítása egy felvétellel, mely mégcsak felül sem írja az addig látottakat, hanem megszakítja a színházi folyamatot.

Az első rész, két székre helyezett vesszőköteg közt vonzó- taszító Anya figurája az előadás utolsó részében visszaköszön. A jelenetek ebben a részben kevésbé békések, hiszen a háttér vetítővásznán a fekete esőernyők után repülőgépek bombázását, majd sűrű felhőket látunk. A jelenet elején „szüfrazsett- ruhában” kalaptartóval és kufferekkel érkező két nő is átalakuláson megy át, először repülős fejvédőben látjuk őket, a végén pedig virágmintás háziruhában. Az erőteljes mozgás egyszere sugall gondoskodást és rombolást.

A san diego-i IMAGOmoves előadása a nagyhatású képek és a kortárs táncelemek használata révén késhegyen mozog a túlértelmezettség és a dekódólhatatlanság között.