Wednesday, November 2, 2011

Thursday, May 13, 2010

Thursday, August 27, 2009

New session 2009/2010

Beharangozók, szorólapok, netes források hirdetik az új szinházi (nincs hosszú "i" betüm) évadot, s mint minden évadkezdés előtt, most is nagy izgalommal követem a hol, mikor, miérteket. Ami azt illeti, sajna az idei évadkezdés hallatán nem bizsereg a hátam közepe...újra úgy tünik, hogy ha megvalúsitásaiban nem is, de tematikailag vérszegény évad előtt állunk, keveset igérnek a cimek, szerzők, mintha a szinházi intézmények egyszerűen csak betartanák a klasszikus 1 évad- 4 előadás felállást. Lassú és akadozott mozgásokat, tapogatozó és életunt lépéseket és kulturális zárlatot birok kiolvasni a 2009-2010-es évad sorozatcimeiből. Persze, mindez csak szubjektiv jóslat...Hiányolom a bátor rendezéseket, még akkor is ha csak fele arányban sikerülnek, a kortárs szerzőket, még akkor is, ha szövegeik néha felszinesek, a többnyelvű szinházat, a transzilván szinészek projekszerű munkáit, a szinházat közötti átjárásokat, az igényes műsorpolitikát és szeretném azt, hogy ne "NOCOMMENT"-el kelljen letudni egy előadást, szinhazi jelenséget!

itt alant találjuk a tervezett bemutatókat, szinházanként

Kolozsvári Állami Magyar Szinház - nocomment a Visszaszületésért (kérem újradefiniálni a szinház fogalmát!!!).

Tamási Áron Szinház - hmmm, az Ilja, remélem a felujitás sikeres lesz

Tomcsa Sándor Színház

Északi Színház Harag György Társulat

Csiki Játékszin

update-je következik

Tuesday, May 19, 2009

nocommentelek

Mostanság csak NO COMMENT bejegyzéseket tudok ide közzétenni: hódít a középszerűség, a mis-más rendezvény, a félig- meddig előadás és nem utolsó sorban a "kitudjamilyenalapon" odaítélt díjak, és még nem beszéltünk a végzős szinis osztályok katasztrofális teljesítményeiről és a sajtótermékek színházrovatainak egyszerűen nevetséges írásairól. Példaként egy szemfüles újságíró cikkét hozhatjuk, aki egy színházi díjátadó gála értékelése kapcsán félmosolyt bírt felfedezni egy jelen sem lévő színész arcán, ugyanis nem konstatálta, hogy a képernyőn megjelenő arc nem élő felvétel, hanem fotográfia. A közéleti lap munkatársát STUPIDITAS díjra terjesztem elő.

Most meg itt egy új színházi plakát. NO COMMENT

Friday, May 15, 2009

Tuesday, April 14, 2009

Uniter 2009

Jelölések
DEBÜT:

Ioana Anastasia Anton [Hamlet, rendezte: Bocsárdi László, Teatrul Metropolis, Bukarest] Ofelia

Florina Gleznea [Cu-i e frica de Virginia Wolf, Teatrul Act, Bukarest] Martha

Ionuţ Grama [Cu-i e frica de Virginia Wolf, Teatrul Act, Bukarest] George

A LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ:

Valeria Seciu [Lear, rendezte: Andrei Şerban, Teatrul Bulandra, Bukarest] Gloucester

Skovrán Tünde-középen- [Három nővér, rendezte: Tompa Gábor, KÁMSZ] Natasa

Ada Simionica [And Bjork, of course, Teatrul Toma Caragiu, Ploiesti] Hilda

LEGJOBB FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐ:

Hatházi András [Három nővér, rendezte: Tompa Gábor, KÁMSZ] Andrej

Sorin Leoveanu -jobbról- [Szeget szeggel, Teatrul Marin Sorescu, Craiova] Lucio

Pálffy Tibor [Yvonne, burgundi hercegnő, rendezte: Bocsárdi László, Tamási Áron Színház] Kamarás

LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ:

Dorina Chiriac [Ioana şi focul, Teatrul de Comedie, Bukarest] Ioana

Kézdi Imola [Három nővér, KÁMSZ] Masa

Mariana Mihuţ [Lear, rendezte: Andrei Şerban, Teatrul Bulandra, Bukarest] Lear

LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ:


Mátray László [Yvonne, burgundi hercegnő, Tamási Áron Színház] Fülöp herceg

Victor Rebenciuc [Az ügynök halála, Teatrul Bulandra, Bukarest] Willy Loman

Bogdán Zsolt [Három nővér, KÁMSZ] Versinyin

LEGJOBB DÍSZLET:


Bartha József (Yvonne, burgundi hercegnő)

Both András (Három nővér)

Velica Panduru (Boala familiei M, rendezte: Radu Afrim, Teatrul Mihai Eminescu, Temesvár)

LEGJOBB RENDEZŐ ÉS ELŐADÁS:

Radu Afrim, Omul pernă, Teatrul Maria Filotti, Brăila

Bocsárdi László, Yvonne, burgundi hercegnő, Tamási Áron Színház

Tompa Gábor, Három nővér, KÁMSZ

Friday, April 10, 2009

Thursday, April 9, 2009

Affiche á la Berliner Ensamble




forrás: Berliner Ensamble

Színházi tükrök 1-3

1.

Rögtön a közepébe. Fesztiválok alkalmával megszoktuk, hogy kezdés előtt hosszadalmas megnyitóbeszédek indítják a kezdődő rendezvényt. Ez alkalommal elmaradt a sokszor unalmas és felszínes „szpícs” és megkezdődött az, amiről egy színházi fesztivál szól: az előadás. Ez a „gesztus” sokak számára talán nem volt pozitív jellegű, személyesen úgy gondolom, hogy ez a lényegretörő indítás érzékeltet valamit a fesztivál szándékáról, nevezetesen, hogy a színházra, a színházi aktus közösségteremtő szerepére kíván koncentrálni, nem pedig félhivatalosan beszélni arról, ami történni fog.

A Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé tükröt kíván tartani, olyan tükröt, amelyben nemcsak saját régiónk színházi kultúrája tükröződik vissza minduntalan, hanem egy tágabb Közép-Kelet Európai színházi gondolkodás is körvonalazódik, ha úgy tetszik, viszonyítási alap teremtődik a többé-kevésbé ugyanazon régióhoz tartozó, ám színházi törekvéseikben eltérő alkotók, színházi intézmények között.

„Bravó, bravó!” – kiáltja be a színpadra harsányan egy lengyel hölgy, üdvözölve a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Romeo és Júlia című, szerda esti mozgásszínházi produkcióját. Itt viszonylag könnyű dolga volt a lengyel nézőnek, hiszen könnyen dekódolta az előadást, mozgásszínházi produkcióról lévén szó. A későbbiekben magyarul, románul, csehül, németül zajló előadások esetében talán már nehezebb lesz.
Zsámbéki Gábor Goldoni rendezésével startolt a majd’ két hétig tartó fesztivál. A budapesti Katona József Színház előadása már kezdéskor nyilvánvalóvá teszi a szándékot, hogy nem korhű, de nem is erőltetetten aktualizált előadás kíván lenni. A szereplők „civilként” érkeznek a színpadra és a nézők előtt öltik magukra jelmezeiket. Utal ez egyszerre Goldoni drámájának karneváli idejére és arra, hogy mégiscsak kortárs előadással van dolgunk. Az előadás végig fenntartja a 18. és a 21. századi kettősségét: a korhű jelmezek többsége kortárs kiegészítőket is magába ötvöz, legyen az egy csíkos sál vagy egy korban oda nem illő színű ruhadarab vagy éppen – és talán ez a legfontosabb jele a korok közti ingázásnak – a mai szavakkal, gesztusokkal, dudorászott dallamokkal tűzdelt játék. Mindeközben a Karnevál utolsó éjszakájának díszlete megmarad kelmekészítő műhelynek, telezsúfolva mindenféle szövő-, festő- és fonó alkalmatosságokkal, a lebegő szövetek viszont befejezetlenek, elvarratlanok, a történet „lezáratlan”.

Goldoni Velencétől búcsúzó darabjának Zsámbéki-féle rendezése számomra csak látszólag lép túl a felszínen. A kispolgári életüket élő szereplők a karnevál utolsó éjszakáján nagy döntéseket hoznak (feleségül és férjül mennek, Szentpétervárra utaznak stb.), Zsámbéki mégsem nagyítja fel vagy hozza igazán felszínre ezen döntések miértjeit és lényegét, hanem belesimítja az előadás általános hangulatába, mintegy semlegesíti. Ezáltal nem érezhetjük tragikusnak a nézők fele tanulságként elhangzó mondatot az előadás végén, miszerint a hagyományos kelmekészítő műhelyből souvenir bolt lesz az idők folyamán. Ebben a rendezői koncepcióban a szereplők is megmaradnak a fura vásári játék figuráinak, a kiváló színészi alakítások ugyanakkor elfeledtetik velem a rendezői „hibákat”. Itt csak négy epizódszereplőt emelnék ki: Fullajtár Andrea és Kocsis Gergely párosát, a hipochonder Alba és Lazaro, a féltő férj komikus párosaként, valamint a Jordán Adél és Nagy Ervin alkotta Elenette– Augustin párost, amely díszpéldánya a hóbortos, hisztis és minden pillanatban kiszámíthatatlan fiatal szerelmespárnak.

Szerelem táncban, vagy ahogy az M Stúdió szórólapja hirdeti „mozgásszínházi előadás egy részben, fizikai-színházi képekben elbeszélve”. Uray Péter Romeo és Júlia rendezése valóban képekben gondolkodik, minden mozgás, táncelem finoman szőtt képekben manifesztálódik. Uraynak segítségére van ebben Carmencita Brojboiu díszlet- és jelmeztervező, aki minimalista, de mégis jól működő díszletet hoz az előadásba. A téglalap alakú, mozgatható „vaskockák” egyik oldala rideg tükörként működő fémhasáb, másik oldala állványszerű korlátrendszer, mögötte egy leromlott város töredékes fényképével. Mindez ugyanazon díszletdarabban, amely házként, rácsos ablakként, falként és sírhelyként is funkcionál, a darabok egymás mellé illesztése pedig izgalmas fényhatásokat eredményez. Az első látásra ridegnek tűnő vasalkalmatosságok ellenére Uray Péter rendezése, valamint a táncos-színészek által intim térré változik a rideg környezet. A táncosok bejárják, kitöltik, belakják mozgásukkal a teret, konfliktusokat, vívást és gyilkosságot „táncolva”. Meglepő, hogy a sokszor csak a nő–férfi viszony módozatait kifejező mozgásszínházi eszköztár ez esetben egy egész shakespeare-i viszonyrendszert volt képes felépíteni, összpontosítva persze Romeo (Nagy Attila) és Júlia (Magyarosi Imola) szerelmére. Nagy Attila és Magyarosi Imola játékának legfőbb jellemzője, hogy megfelelő egyensúlyt tart a tánc erotikussága és túlfűtöttsége között.

2.

A Sepsiszentgyörgyön zajló színházi szemle első hetének második felében láthattuk Jan Klata nem mindennapi Oreszteia rendezését a krakkói Stary Teatr előadásában, BL címmel, Borlai Gergő és Ladányi Andrea dobra- és táncra „írt” mozgásszínházi előadását, valamint a 2008-as Pécsi Országos Színházi Találkozó három fontos díjjal jutalmazott Az öreg hölgy látogatása című produkciót, Zsótér Sándor rendezésében. A főműsor mellett, az OFF-programban Radu Afrim, a sepsiszentgyörgyi román társulatnál rendezett Lucia korcsolyázik című előadását láthatta a közönség. Az előadások mellett szakmai beszélgetések és koncertek színesítik a programot, igazi fesztivál hangulat uralkodik a Tamási Áron Színházban.

Akarva-akaratlanul nézői konvencióváltást sikerült elérnie a krakkói Stary Teatr Oreszteia előadásával. A beérkező nézőket hatalmas mennyiségű színpadi füst fogadja, mindezt persze elnézzük Jan Klata rendezésének, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevesek számára látható a színpad jobb oldalán elhelyezett vászon, amelyen olvashatnánk a feliratot. Az első tíz perc kétségkívül nem az előadásra való odafigyeléssel, hanem a feliratozás utáni „kapkodással” telik. Jan Klata rendezése viszont annyira magával ragadó, annyira gazdag erős színpadi helyzetekben, és nem utolsó sorban látványban, hogy ösztönösen feladjuk az amúgy sem látható felirat nézését és koncentráltan az előadást figyeljük.
Klata Aiszkhülosz tragédiáját megfosztja minden istenitől, szó szerint a földre hozza. A királynak járó vörös szőnyeg itt csak a törmelék eltakarítása után csillan meg, a „csillogás” sem tart sokáig, hiszen nem sokkal később állati csontvázként „tér vissza” Agamemnon. Az isten Klata színpadán Robbi Williams slágert énekel, koncertteremmé változtatva a színpadot, Oresztész O betüt visel mai polóján, a jós pedig jóslatának mondatait saját ruháján. Nem erőszakos az aktualizálás, csak dermesztően mai. Horrorisztikusan groteszk és mégis katarktikus. Sejtelmes, végletes és egyszerű. Jan Klata színházi partitúrájában a szöveg csak egyik alkotóeleme a megaprodukciónak, talán ezért volt nélkülözhető a feliratozás.

Az előadást követő beszélgetésen pontosan az előadás modernsége került terítékre nem kis vitával. A fordításból is adodó fogalmi félreértések miatt kissé követhetetlenné vált a beszélgetés, több hozzászólás is próbálta kimozdítani a beszélgetést a zűrzavarból, de sajnos nem sikerült kialakulnia érdemi párbeszédnek. Egy bíztos: keveseket hagyott semlegesen az előadás.



A pénteki BL című mozgásszínházi produkció már nem borzolta ennyire a kedélyeket, annak ellenére, hogy Ladányi Andrea és Borlai Gergő nem szokványos táncszínházi előadást hoztak Sepsiszentgyörgyre. Borlai és Ladányi (innen a cím) első színházi együttműködése meglehetősen nagy sikert aratott a fesztiválon. Az alapállás a következő: egy hatalmas dobfelszerelés és egy női test, gyorsan igyekszem hozzátenni, hogy egy kiváló dobos és egy méltán megbecsült táncos duója a produkció. Koreografált és improvizatív jelenetek váltogatásából épül fel és jön létre az előadás. A BL című produkció ugyanis a férfias, hangfekvésében erőteljes hangszer és a női test kettősére épít oly módon, hogy folyamatosan kommunikál egymással Ladányi Andrea önkomponált mozgása és Borlai Gergő dobjátéka. Az előadás a magas fokú figyelemről és egymásrahangoltságról tanuskodik. Borlai és Ladányi alkotói dialógusa mindvégig táptalaja az előadásnak, a táncosnő kezdeti nőies ruhája, balett-, majd magas sarkú topánja, gyengéd mozdulatai folyamatosan váltanak át, idomulnak hozzá a dobos játékához, míg a végén Ladányi is terepszínű katonanadrágot ölt az utolsó akkordhoz, amelyben a dobos által vezérelt karjai adják a „dobpörgést”.

Az utóbbi év színházi meglepetése Sepsiszentgyörgyre is meghívást kapott. A szakma által eddig többnyire mellőzött budapesti József Attila Színház a tavalyi POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) három fontos díjat is besöpört Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című produkciójával. Elvitte a legjobb előadás, legjobb rendezés és Ladányi Andrea személyében a legjobb női főszereplő díját is.
A poros kisvárosba, Güllenbe hazalátogató milliárdosnő Claire Zachanassian (Ladányi Andrea) gyakorlatilag felvásárolja a várost, „megvásárolja” az embereket annak érdekében, hogy ifjúkori szerelmét meggyilkolják, ezáltal igazságot szolgáltatva a régen történt megalázásért. Zsótér Sándor tandrámaként viszi színpadra Dürrenmatt ’50-es években írt drámáját, az előadás tagadhatatlanul brechtiánusra sikeredett dalbetéteivel (Tallér Zsófia komponálta a zenét), jelzésszerű és nonfiguratív díszletével (Ambrus Mária tervezte), morális állásfoglalásával.

Dürrenmatt szövege talán soha nem volt ennyire aktuális, mint jelenleg: a pénz által hatalmat, majd igazságot és egész világrendet vásárol magának Claire, a város etikátlannak, morálisan elfogadhatatlannak tartja az egymilliárdos ajánlat feltételét, Ill (Méhes László) meggyilkolását, ám alattomosan mindenki hitelre vásárol a beigért összegből. „Európában élünk!”– hangzik el a polgármester szájából a visszautasítás, ám ez senkit sem gátol abban, hogy hallgatólagosan adja beleegyezését a gyilkossághoz. A dürrenmatti szöveg ellenében Zsótér előadása nem árnyalja ennyire az etikai kérdéseket, hanem egyértelműen állástfoglal a pénz kontra morál ügyében. Úgy tűnik, Zsótér túlságosan is kisajátítja a problémát és az előadást talán kissé önkényesen önti brechtiánus formába. A leegyszerűsített játék, az illusztratív díszlet, a száraz és pontos ritmus didaktikus előadást eredményez. Zsótér rendezése megmarad tanulságos történetnek egy, sokszor erőltetett színházi formában. Sajnos az erőteljes koncepció maga alá gyűri a színészi játékot is, amely így nem annyira az érzésekre, mint a technikára épít.

„Szerelmi melodráma parabolában elbeszélve” – értékelte a produkciót Zsótér Sándor az előadást követő szakmai beszélgetésen, kiemelve, hogy először operettben gondolkodott, de a koncepció a próbafolyamat alatt átalakult. Nem kevés szerepe volt ebben a József Attila Színház kulturális környezetének. Zsótér szerint ugyanis minden előadás csak a kulturális környezetével együtt érvényes és értelmezhető. Az 1953-ban gyárvárosi környezetben, a munkásosztály számára létrehozott színház státusa az utóbbi időben megváltozott, az ipari környezetet felváltották a multinacionális cégek irodahelyiségei, impozáns irodaházak. Ebben a környezetben a pénz hatalmára kiélezett előadás nyilván fokozottabb érvényességgel, kritikai éllel bír. A beszélgetés során szó esett a magát népszínháznak tartó intézmény műsorpolitikájáról is, illetve a művész-színház irányában való nyitás lehetőségeiről, megtartva a szórakoztató produkciók tendenciáját.

Radu Afrim most sem hazudtolta meg önmagát: ezúttal is egy kvázi imeretlen szerző szövegét állította színpadra sajátosan afrimi látványvilággal, keserű humorral. A sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşeanu Színház Laura Sintija Cerniauskaite szövegéből készült, Lucia korcsolyázik című előadása a fesztivál OFF-programjában volt látható. Az előadás lényegében két generáció története, kortárs sztori a lelki frusztrációkról, beteges vágyakról, identitáskeresésről. A központ a jégpálya, szerelmi történetek, családi válságok, egyéni útkeresések helyszíne. Afrim előadásában befele játszanak és kifele, a nézők fele monologizálnak a szereplők, miközben korcsolyáznak, táncolnak és énekelnek. Az apró belső tragédiák hálozatában vergődnek mindannyian: az ágyhoz kötött beteg Apa (Florin Vidamski), a helyzet miatt frusztrált Anya (Elena Popa) és Félix (Daniel Rizea) a fiú, aki nem képes szexuálisan is ápolni kapcsolatát barátnőjével, Luciával (Claudia Ardelean), aki meg irigyli a korcsolyakölcsönző fiú (Sebastian Marina) feleségének, Tanianak (Fatma Mohamed) látszólag boldog, gyerekáldásban gazdag életét. Radu Afrim rendezése groteszk, tragikus és komikus egyszerre.

3.

Tagadhatatlan, hogy minden színházi fesztiválon van legalább egy olyan előadás, amely szakmai mélypontnak számít, és amely minőségét tekintve – negatív módon – kirí a meghívott elő adások sorából. Úgy tűnik nem volt feltétlenül célravezető az az előadás-válogatási szempont, miszerint saját kulturális környezetükben szakmai díjakkal méltatott előadások szerepeljenek a színházi biennálén. Olyan produkciók kaptak meghívást az első alkalommal megrendezett fesztiválra, amelyek az elmúlt két színházi évadban rangos elismerésben részesültek. Sajnos nem minden esetben volt mérvadó követni a díjakat, hiszen mint tapasztalhattuk, a díj sok esetben nem volt egyenesen arányos a produkált minőséggel. Leszek Madzik Barázda című előadása után például sokadmagammal gondolkodtunk azon, hogy mit keres egy ilyen közhelyektől roskadozó, színháznak alig nevezhető produkció a fesztiválon. A lengyelországi Lublin Katolikus Egyetemének Scena Plastyczna elnevezésű amatőr színházi társulása Leszek Madzik művészettörténész-rendező vezetésével nem színházi határokat feszegetett, hanem a közönség türelmét tette kockára félórás produkciójával.

Az előadás, mely nagy valószínűséggel a lengyel miszticizmusból építkezik, vontatott, a felsorakoztatott szimbólumok közhelyesek, ezáltal semmitmondóvá silányul. Madzik barna papírba csomagolva tolja be lényeit, akikre gabonaszemeket öntve továbbsegít a vízzel teli barázdába, ahonnan majd papírfalakat áttörve érkeznek be az ugyancsak papírfal mögötti térbe. A folyamatot négy alakkal hajtatja végre (mindegyik kopasz és indigókék zubbonyt visel), hogy a végén fehér ruhás szőke kislányt vezessen végig ugyanazon a barázdán. Teszi mindezt rituális templomi zenére, kellően fanatikus arckifejezéssel. Sajnos a Szakszervezetek Művelődési Házának lerobbant diszkóterme sem segítette az előadást, épp ellenkezőleg.

Az OFF-program másik produkciója Goda Gábor Törékeny című rendezése a sepsiszentgyörgyi M Studionál. A budapesti ARTUS Kortárs Művészeti Stúdió alapítója és vezetője először dolgozott a sepsiszentgyörgyi mozgásszínházi műhellyel, a kapcsolat izgalmas alkotást eredményezett. A fizikai, szellemi, lelki törékenység gondolatára építő előadás személyes „vallomások” sorozata tánccal/mozgással, zenével és szöveggel elbeszélve. Ez utóbbi két szempontból sem erőssége a produkciónak. Egyrészt mert az elhangzó szövegek poétikusan giccsesek, másrészt mert a táncos-színészeknek nem erőssége a beszéd, annál inkább azonban a mozgásbeli kifejezések. A Lajtha László stúdiótermet két részre osztja Goda Gábor, az egyik egyfajta közösségi tér, a kapcsolatok hálója (ferde lábú kisszékeken ülve több farúd köti össze a szereplőket), a másik egy látszólag egyszerű natúrfa pódium, itt bontakoznak ki a páros vagy éppen háromszereplős viszonyok. Az első látásra egyszerű színpadot ugyanis kis rekeszekkel látta el Bagoly Zsuzsanna díszlet- és jelmeztervező, amelyből előkerülnek a virágmintás ballonkabátok, üvegpoharak, plüssmackó, kalap és rámába fogott ablaküveg. Az apró kellékek, az ugyancsak a törékenységre építő len, selyem és csipke jelmezek, a néha melankolikus zene egy gondosan kitalált miniatűr világ látványát és hangulatát hozzák. A kezdeti, kissé vontatott ritmust felváltja az intenzív (tánc)játék, az erős jeleneteket pedig azok hangulati ellenpontjai. Csak egy példa: Nagy Attila bekötött szemmel, meztelenül, plüssmackóval a kezében egyensúlyoz üvegpoharakon, a jelenet ellenpontjaként Bajkó László pelenkában táncol legényest. Az előadás utolsó jelenetében eltolják a pódium felső lapját, alatta üvegpoharak tömkelege, ezen az instabil talajon táncolnak marionettként a színészek, lábukra, kezükre erősített madzaggal, amelynek végén kövek vannak felfüggesztve. A kitágított jelenet zárja a törékeny előadást. Törékeny, hiszen bármikor eltörhet egy pohár, leeshet egy kő, betörhet egy fej (egyik jelenetben Nagy Eszter sétál végig a többi szereplő fején).

A főprogramban is változó színvonalú előadásokat láthattunk: a prágai Divadlo Comedie Kafka Peréből készült monoton, ám térhasználatában izgalmas elő adását Dušan D. Parižek rendezésében, Ionesco öt egyfelvonásosát a bukaresti Odeon Színház előadásában és végül a berlini Deutsches Theater Oreszteia előadását, mely minden bizonnyal az utóbbi évek egyik meghatározó színházi produkciója.

A prágai Komédiaszínház Kafka előadása lecsupaszítja a szöveget, abban az értelemben, hogy a „külső” történéseket nagyrészt mellőzi, helyette a belső, átélhető történésekre összpontosít, így az előadás egy kétórányi belső monológgá „dagad”, kevés érdemleges színészi játékkal. Hiába a háttérben vibráló képek a falon, az előadás monoton és vontatott. A digitális technika erőltetett, önkényes megoldás a lélek-történet aktualizálására. Az előadás térhasználata viszont izgalmas. Az ugyancsak Dušan D. Parižeknek tulajdonítható díszlet egy rombusz alakú üres szoba, melynek hiányzó két fala által a nézőtér fele nyitott. A szűk térbe minden esetben tudatosan lépnek be a szereplők, mintegy behatolva Josef K. (Martin Finger) lelki világába, ő maga viszont nem lép ki a négy fallal határolt szobából (két konkrét és két láthatatlan fal). Az előadás második részében hátraesik a két meglévő oldalfal, viszont csak látszólag tágul a tér, igazából csak nagyobb méretű szoba nyílik a kissebből, jelezve a főhős viszonylagos szabadságát.

Hasonlóan a cseh előadás teréhez, Alexandru Dabija Odeon Színház-beli Ionesco rendezése is minimalista, jelzésszerű díszletet használ (Dabija mellett Laura Paraschiv jegyzi a díszletet és jelmezt). Akárcsak a Per esetében, itt is a fal képezi az egyetlen stabil díszletelemet. Dabija egy előadásba és egységes stílusra rendezi Eugene Ionesco, az 1950-es években írt egyfelvonásosait. Kérdéses, hogy a választott stílus mennyire alkalmas a román–francia szerző abszurd jeleneteinek színpadra állítására. Alexandru Dabija ugyanis realista módon játszatja az abszurdot. A szokatlan helyzetek, Ionesco sajátságos humorával, realista környezetbe helyezve inkább tűnnek kabaréjeleneteknek, mint abszurd színháznak. Hiába a következetesség stílusban és koncepcióban, az előadás nagy része „ripacsériába” fullad, ennek megfelelően a színészek is az abszurd helyzetek helyett a szituációk nevetségességét domborítják ki.

A fesztivál csúcspontja minden bizonnyal a berlini Deutsches Theater Oreszteia előadása volt. Jan Klata Stary Teatr-beli Oreszteia rendezése mellett Aiszkhülosz drámája másodszor szerepelt a fesztiválon, ezúttal Michael Thalheimer végletes és mélyreható rendezésében. Reflektorokkal megvilágított nézőtér fogadja a közönséget, a megvilágítás már eleve sejteti, hogy nem maradunk kizárólag kukkolói a produkciónak, ellenkezőleg: köztünk és velünk együtt történik az előadás. Olaf Altman díszlete teljes egészében lezárja a színpadnyílást. Az összefüggő deszkafal két szintjével egyszerre várfal, ahonnan Klütaimnésztra (Constanze Becker) elláthat Trójáig, és ház, ahová hazavárja Agamemnont. Constanze Becker több liternyi művért locsol magára, a fehér fény és a világos fal környezetében fokozottan erős indítás a jelenet, ettől fogva már nem lehet kevésbé véres, kevésbé brutális vagy drasztikus az előadás. A produkciót végig a fröcsögő vér dominálja, úgy, hogy nem hagyja a nézőt semlegessé válni, nem engedi megszokni a brutális látványt. Középen vagyunk a páholyból beszélő egyszemélyes Kar (az előadás turnéváltozata) és egy vérben fürdő család között a nézőtéren. Thalheimer előadása nem marad meg a látvány szintjén, végletesen kijátssza a gyilkolások mögött húzódó érzéseket, indokokat, félelmeket. A kitűnő színészi alakítások közül kiemelendő Constanze Becker dühből és féltékenységből gyilkoló Klütaimnésztrája mellett Stefan Konarske kamaszosan agresszív és tettétől megriadó Oresztésze, valamint Henning Vogt Agamemnonja, nem utolsó sorban a törékeny alkatú, ám hatalmas energiákkal dolgozó Katharina Schmalenberg átkozódó Kasszandrája.,